Álomhasadás
Álomhasadás
Prológus

A lemenő, nyári Nap utolsó sugarai tették már csak színessé ezt a világot. A lépcsőn állva is kavargó gondolatai vették körül. A hármas szektorra újból egy sötét, magányos éjszaka várt... Mikor rontottuk el ennyire ezt a világot? Tette fel magában a kérdést, miközben a jelen láthatatlan ökle lesújtani készült az égbolton megbúvó, távoli csillagok mögül. Itt az idő, gondolta és lelépett a többi ember közé a járdára.

Fontosságának tudata hajtotta őt a cél felé. Határozott léptei hasították a járókelők szürke tömegét. A hatalmas üvegépületek, melyek oly találóan szimbolizálták az elnyomás láthatatlan hatalmát, hosszú és sötét árnyékot vetettek az emberek lelkére. A érzékelését elszigetelő gondolatok buborékként pattantak szét, a külvilág jelentéktelen képei betódultak az elméjébe. A mellette elhaladók arcát fürkészte: mindenki gondterheltnek, aggódónak tűnt. Az új, cseppet sem bíztató hírek rohamos gyorsasággal terjedtek.

A piros lámpánál állva egy valamikori, a társadalmi felsőbbrendűséget sugalló bolt üres kirakatában szemügyre vette tükörképét. Még ha átlagos magassága nem is, de tettei a körülötte állók fölé emelték őt. A testének alakot adó izmok ugyanazon arányosságot és erőt sugározták, mint a terv, amiért mindent kockára tett. Sötétbarna szemei ugyan a látható világot kissé homályosan érzékelték, de számtalanszor bebizonyosodott, hogy a folyamatok mögé látni számára sokkal hasznosabb.

Tekintetét a szemközti épület kijelzőjére szegezve egy jól ismert szempárral nézett farkasszemet. Élete végéig emlékezni fog a szempár tulajdonosának első, hozzáintézett kérdésére: tudod hogyan építettem fel a birodalmam?

A hármas szektor, Amerika keleti részén terült el. Több régi állam katonákkal és védelmi vonallal körülhátárolt uniója volt. A gazdasági, majd az ebből fakadó politikai válság szétszakította az egységet a régi államok között, letarolva az állami intézmény minden fontos oszlopát, ami végül szép lassan rombadöntötte az országot. A káosz ellenére voltak, akik megőrizték hidegvérüket és saját vagyonukból elkezdték felépíteni a birodalmukat. Egykoron sikeres üzletemberek, akik ismét jó befektetést csinálták, most egy birodalom urai voltak. Biztonságot kínáltak, cserébe viszont engedelmességet vártak. Közölük is kiemelkedett Thane.

A szektor korlátlan hatalmú vezetőjeként, az internetnek csúfolt belső hálozaton, valamint az utcákon található hatalmas plakátokon is az ő arca díszelgett. Erélyes arca a bölcsesség és a hatalom megtestesítőjévé tette őt. Támogatói messiásként tekintettek rá, de a polgárok védelmét ellátó katonák – akik inkább voltak a diktatúra érvényesítésének kérlelhetetlen bábjai – kérdés nélkül hajtották végre véres és kegyetlen parancsait. Nem csoda, hogy mindeki szemet hunyt a kirívó esetek felett, hiszen bármilyen engedetlenség azonnali száműzést vont volna maga után. Ám mint minden diktatúrának, ennek is megvoltak a maga hibái.

A szektor lakói önként tartották vállukon a hataloméhesek rendszerét, így a változás elé, ami egy szabadabb életet jelentett volna, önmaguk állítottak akadályt. Az általános vélekedés szerint még mindig jobb volt egy szabályokkal zsúfolt világban csendben élni, mint egy szabályok nélküliben meghalni. Tudták jól, hogy mi várna rájuk odakint. A többi szektor túl messze volt, fejlettségben és erőforrásokban lemaradva, nem garantálva a bejutás lehetőségét sem... és az út bizony hosszú volt. Lesben álltak a kitaszítottak, akik szegényen, éhesen és megtörten járták a világot egy jobb élet reményében. Ebben a zseniálisan felépített világban azonban a fenntarthatatlanság volt a hiba. Az elszigeteltség következtében a csökkenő élelmiszer és alapanyag készletek megoldhatatlan problémákat vetettek fel. A felhalmozott készletek gyorsan apadtak. Persze a többség számára észrevétlenül. Emberek milliói élték a mindennapjaikat a szektoron belül, nem is sejtve, hogy a közeljövő legfeljebb káoszt tartogat számukra. Lassan fél éve senki sem léphette át a szektor kapuit. Befelé legalábbis nem, de kifelé...

A lámpa hamar zöldre váltott, nem sok autó volt az utakon ilyenkor, az időközben felgyülemlett tömeg megindult. A túloldalon álldogáló, fekete egyenruhás, vörös maszkos katonák tekintét érezte magán. Ezek a rendőrök mindenhol ott voltak. Nagy részük hidegvérű gyilkos volt, de kétségkívül hatásosan tartották fent a rendet. Egy mattfekete tank mellett elhaladva a legközelebbi metrólejáró fele vette az irányt. A szektorban a közösségi közlekedés hatalmas méreteket öltött, a metróhálozatok minden fontos pontot lefedtek. A hivatalos magyarázat az volt, hogy így teszik gördülékennyé a hétköznapok mechanizmusait, azonban a munkálatok során számtalan titkos búvóhely, és ezeket összekötő alagút, került megépítésre.

A lépcsőn lesétálva egy sötét kővel borított aluljáróban találta magát, ahol a propagandát hírdető fényreklámok színes forgataga ölelte körül az ott elhaladókat. Hazafelé igyekvő, iskolás gyerekek nevetésétől volt hangos az aluljáró. Zsebretett kézzel sétált oda a mozgólépcsőkhöz, két katona mellett, akik feszülten figyelték a felfelé érkezőket. A mozgólépcsőn lefelé úgy érezte, mintha a pokol modernkori útjára lépett volna. Innen már nem volt visszaút, ezért inkább lépett párat, hogy hamarabb leérjen.

A fent látott tömegből jól sejtette, hogy akire várt, az már megérkezett. A hosszú peronon lézengő, maroknyi ember óvatos pillantásokkal méregette a résnyire nyitott szervízajtó melletti katonát. A fegyveres őr rá sem pillantot, amikor besétált mellette, egyszerűen csak becsukta az ajtót utána. Kattanó biztonsági zárak hangjától kísérve indult el a sötét, szűk folyósón. További ajtókat látott a falba vájva, nagyrészük rozsdás volt ugyan, de mindegyik mellett új biztonsági panel volt. Thane utasítási szerint a nyolcas jelzésű ajtó lesz a találkozási pont. A folyósó végén találta meg, vett egy nagy levegőt, és bekopogott.

A 8–as ajtó nyikorogva nyílt ki, mögötte egy magas, középkorú katona állt, maszk nélkül. Az arcán éktelenkedő, friss seb árulkodó jele volt a földalatt zajló összecsapásoknak. Durva tekintete, és erős borostája csak tovább fokozta barátságtalan külsejét.

– Már vártam önt – halk hangja meglepően barátságos volt – , az én nevem Dwight. Kérem, fáradjon be.

– Köszönöm.

A feltehetően fegyverraktárként funkciónáló, gyér megvilágítású helységben csak az ajtót nyitó férfi tartózkodott. A legmodernebb fegyverek lógtak a falon, ékes bizonyítékaként annak, hogy a szektor vezetői féltek. Az utóbbi hónapokban hatalmas összegeket fordítottak fegyverkezésre, pontosabban az ilyen Dwight–félék felfegyverzésére. Ők befolyásos emberek magánhadseregét alkották, illegális árucserékben segédkeztek és őket állították csatasorba akkor, amikor nagy volt a tét.

– Thane úr parancsára én fogom elkísérni a végállomáshoz – mondta Dwight, miközben bezárta az ajtót. – A biztonság kedvéért az egyik megölt lázadó ruháit kell felvennie, és meg fogom bilincselni, hogy csökkentsük a lebukás veszélyét. Minden világos?

– Tökéletesen.

A raktár közepén lévő asztalhoz sétált, majd az azon fekvő szemeteszsákba nyúlt, és így szólt:

– Pár órája több tucat ember próbált bejutni az egyik alagúton, harminc holttestet számoltunk össze az eset után, a többi valószínűleg visszamenekült. A férfiakról levettük a ruhát, és ebbe a zsákba raktuk. Keresek önnek egy méretben megfelelőt.

Választása egy megkopott és régi, rockzenekaros fekete pólóra esett, a Kill 'em all szöveg nagyrészét vér borította. Még hogy a sorsnak nincs humorérzéke, gondolta. Saját pólóját beledobta a zsákba, telefonjával együtt. Lehajolt a padlóhoz, tenyerét végighúzta a koszos földön, majd a farmerjába törölte a kezét párszor. Dwight az egyik polcnál állt és a fegyvereivel foglalkozott, de tekintete követte őt, amikor odament az egyik szekrényhez és a rövid keresgélés után talált késsel végigvágta nadrágját, felsértve combját. A vér azonnal átitta a környező szövetet, majd fájdalmát rosszul leplezve visszasétált az asztalhoz.

Meggyőző – közölte meglepetten a katona, – úgy látom indulhatunk lassan. Kérem, forduljon meg, felrakom a bilincset. Mostantól nem beszélhet hozzám, érthető?

A bilincs hideg érintésétől kísérve léptek ki a szoba kijáratán. Azt hitte egy újabb szűk járatba kötnek ki, de ehelyett egy mindkét irányba végeláthatatlan alagútba érkeztek. Itt sokkal erősebb volt a világítás, a többsávos úton nagy katonai terepjárok közlekedtek sietve. Az út mellett katonák sétálgattak vagy éppen beszélgettek a padokon. A falakon lévő színes csíkok pókhálóként hálózták be az egész földalatti komplexumot. A légierő piros csíkja például a legközelebbi kereszteződésnél balra kanyarodott, hogy aztán valószínűleg elvesszen a távolba. Számos helységet látott: raktárak, étkező, katonai kórház és pár olyat, aminek a funkciójára inkább nem volt kíváncsi.

– Üdvözlöm a való világban – súgta a fülébe Dwight, majd felfedve valódi arcát nagyot ütött a lapockájába fegyverével és rákiabált – , mozogj te féreg, a kocsihoz!

Az út mellett parkoló legközelebbi Hummerhez sétáltak, amit két fiatal újonc támasztott. Sietve vigyázba álltak, amikor meglátták Dwightot.

– Elvisszük a nyugati alagutakhoz, beszállás – adta ki a parancsot a látszólag nagy tiszteletnek örvendő katona.

– Uram, nem kéne zsákot húznunk a fejére? – kérdezte félénken a jobb oldali – , félő, hogy túl sokat fog látni!

– Felesleges az aggodalma, úgyis kivégezzük. Ön vezet!

Minden egyes megtett méterrel jobban értette, hogy Thane miért rejtette el előle ezt a világot. Nem az számított, ami fent volt. Az csak egy álca, itt lent dől el minden. Nem félelemből költöttek ekkora összegeket fegyverkezésre, nyilván támadni akartak. Mire készülsz, Thane? Az egész világot egyedül magadnak akarod?

A nyugati alagutak felé tartva rajzolódott ki előtte a hadigépezet félelmetes arca. Vegyifegyverrel szerelt tankok, interkontinentális rakétákat cipelő teherautók és az ezeket irányító vérszomjas emberek alkották javarészt azt az erőt, ami vérrel fogja beleírni Thane nevét a történelem könyvekbe.

Körülbelül fél óra telhetett el azóta, hogy Dwight belökte a hátsó ülésre és beült mellé hátulra. A bilincs már rég felsértette kezét, de tűrte, mert tudta, hogy kitartónak kell lennie. Innen már nincs menekvés!

Az alapvető probléma az volt, hogy a szektoron kívüli emberek csoportosulni kezdtek. Ha valakinek sikerülne egyesítenie őket, akkor elképzelhető, hogy létszámfölénybe kerülnek. Ezért van hadiállapot és ezért vagyok itt!, emlékeztette magát. Ha sikerülne szétzúzni az egységet a születőben lévő új társadalomban, akkor több millió ember menekülne meg haláltól.

Ilyen messze a földalatti központtól már nem kellett attól tartani, hogy bárkivel is találkoznak. Ide már csak poros földút és szegényes megvilágítás jutott, tökéletes helynek bizonyult a kilépésre. A két újonc aggódó arccal szemlélte a környezetet, valószínűleg még sosem jártak itt vagy ehhez hasonló helyen. Az alagút falairól is már rég eltűnt a tájékozódást segítő színes vonal. Dwight, aki végig hátulról osztogatta hanyagul a parancsokat a sofőrnek, hirtelen így szólt:

– Látja ötven méterre előttünk azt a kőhalmot az út jobb szélén? Ott álljon meg!

Az autó megállt, a két katona azonnal kipattant belőle és óvatos léptekkel a kőhalomhoz indultak. Dwight cseppet sem szívélyes módon kirángatta a hátsó ülésről, majd a fülébe súgta:

– A kövek mögött van egy keskeny hasadás az alagút falán, ami egy barlangba vezet. Nem lehet benne eltévedni, körülbelül egy óra alatt érhet a végére, rendben? A kijáratnál talál egy majd egy táskát, élelem és víz van benne.

Kísérőik a leomlott falnál súgdolóztak, amikor odaértek ők is. Mindkettő szeme furcsán csillogott a félhomályban.

– Biztos, hogy ezt akarja? – kérdezte Dwight, majd választ sem várva, – vegyék le róla a bilincset!

Az összezavarodott újoncok teljesítették a parancsot, ám amikor Dwight átnyújtott a fogolynak egy elemlámpát, érezhették, hogy valami nincs rendben. Rémült pillantásaik magyarázatot kerestek parancsnokuk, és az azzal farkasszemet néző rejtélyes fogoly párosában.

Tudta, hogy kár húzni az időt, egyszerűen megforult, átmászott a törmelékeken és beoldalazott a hasadékba. Most először érezte, hogy fél. Botladozva indult meg, minél távolabb akarta magát tudni a bejárattól, mert sejtette, hogy mi fog most történni. Két lövés visszhangja rázta meg a barlangot és a lelkét. A két halott katona mostmár örökre mellette lesz, és elkísérik őt a sötétségbe vezető úton...